Penészes isten
(verses regény) Kalligram, 2021
Mesterházy Balázs verses regénye olyan rejtélyes, de mindvégig magával ragadóan érdekes történetet jár körül, amely két párhuzamos (vagy ellentétes?) értelmezést is megenged olvasójának: egy ideggyógyintézetben egymás mellett él a fiatal drogos értelmiségi fiú és az idős, magának való, furán, alig érthetően beszélő vidéki férfi – s kezdeti idegenkedésük lassan egymásra hangolódásba torkollik?; vagy pedig egy sérült lelkű fiatal férfi kitalál magának egy partnert, egy alteregót?, akivel kapcsolatban magánbeszéde dialógusba megy át? Megrendítően lírai „fejlődésregényt” olvashatunk, amelynek alanya ugyan bizonytalan, de története megrendítő, s eredménye a folyamatosan, bár töredékesen születő költészet. E történetnek az „életben” nincs jó vége – hacsak a költészet megszületését és elfogadását nem tekintjük ígéretnek: a beszéd és a megértés (az önkitalálás és az önmegértés) lassú és hosszú, állandóan alakuló keresésének folyamata egyszerre vezet el a nyelvi-költészeti megnyilvánulásig és a valós vagy elképzelt halálig: az ember eltűnésekor felhangzik hagyományának (hagyatékának?) költészete.
Mesterházy Balázs rendkívül érzékenyen és árnyaltan követi „meséjének” életgesztusait és verbális próbálkozásait; verses regényének alapélménye és végkövetkeztetése: létezésünknek szabadnak „kellene” lennie, ám szabadságunknak mind testi (orvosi) meghatározottságunk, mind nyelvi-megnyilatkozási meghatározhatatlanságunk gátakat szab, s miközben a szabadság formáit keressük és váltogatjuk, egyre szorosabbra fonjuk magunk köré a hálót: „amikor azt hisszük, épp szabadulunk, csak a lakatjainkat igazítjuk meg”.
E kórházi történet elmesélése, átélése és megjelenítése messze túlmutat a kórház határain – nemcsak azt sugallja e verses regény víziója, hogy mindannyiunkban benne rejlik a betegség mozzanata is, hanem azt is, hogy a betegségnek akár súlyos állapota is magában őrzi a teljes emberség ígéretét, s a betegséggel (azaz önmagunkkal is) folytatott küzdelem olyan megszólalásokat eredményezhet, amelyeknek érvénye messze túlmutat bármely orvosi diagnózis és világmagyarázat általánosságán.
Hiszen e szép és megrendítő regény hőse olyan „valaki”, aki „látta istent a kertben, ahogy oson, gúnyos mosollyal surran a falnál”.
(Margócsy István – hátsó borító)
RANDOM
(versek) Kalligram, 2019
“Dús érzelmesség és posztmodern nyelvi játékok. A szív mint az érzések középpontja és a szív mint szerv. Megszakadni átvitt és szó szerinti értelemben. Szükségszerűnek ható nyelvi pontosság és véletlenszerű, random nyelvi kísérletezés. A lírai hagyomány nagyjai és a számítógép képernyőjén felugró hirdetésablakok. Efféle kettőségek között térül-fordul Mesterházy Balázs költészete. És miközben megidéződik Dosztojevszkij, Rilke, Tandori vagy Parti Nagy, a szemérmes főhős mégiscsak a versek beszélője, aki úgy szól veszteségről, járni alig tudásról, őrületről, halálról, hogy közben észreveszi az ég egy darabját. Kék. Még nincs teljesen sötét, és talán ez sem kevés.”
(Görföl Balázs)
Gesztenye placc
(novellaregény) Kalligram, 2018
“Szeretnivaló könyv, behúz, kíváncsivá tesz, lezárt lezáratlansága jár a fejemben később is, intenzív utóízek, így mondanám, fény és fanyar a nyelv hátoldalán. Tegnapok és másnapok, egy dunántúli „faluszövet” kocsmák övezte Iskolával (két tannyelvű gimnázium), nevelődés, sőt Bildung a múló és telő hold szubjektívje alatt – az égben minden este hrabál van. Egymásba illanó kerek és szögletes, finom és brutális történetek, zörgő és suhanó narratívák, amik így-úgy, de áthaladnak eme idegsejt, e kisvilág közepén, a gesztenyeplaccon, hová, ha fellapozván betér Ön, kedves olvasó egy fehér fröccsre, netán takarékosan végigszívja cigarettáját, nem bánja meg.”
Parti Nagy Lajos
(hátsó borító szövege)
Soha nem látott bálnák hangja
(versek) Kalligram, 2017
“Komolyság, irónia, játék – szétválaszthatatlanul.
Az ún. nagy szavak. Mit lehet velük kezdeni. Hogyan lehet újra kimondani őket. Ha egyáltalán. Halál. Közelség. Halálközelség és újrakezdés. Szív. Satöbbi. Visszavétel és állandó pontosítás. Mert a valódi költészettől szavakat kapunk az életünkre.”
(Első fül, részlet)
“25 éves kor környékén a szív sejtjeinek kb. 1%-a cserélődik le évente.
Egy teljes emberi élettartam alatt a szív sejtjeinek majdnem a fele megújul.
A szívemnek az a fele, amelyikben a történetünk van, majd még akkor is meglesz, mikor végzünk.”
(A szívnek az a fele)
Szélen balzsam
(versek) Jelenkor Kiadó, 2006
“Mesterházy sokoldalúan bánik a nyelvvel – mintha mesteremberként, szakmunkásként szerelgetné, boncolgatná szavait, darabjait külön-külön is megtisztogatván, s ugyanakkor mintha bűvészként zsonglőrözne is nyelvének darabjaival s egészével. Technikája, mely a nyelvi darabkák önállósításával s elmozdításával operál, költészetét, ha távolról is, rokonítja azzal a költői nyelvfelfogással, mely Tandori, Ferencz Győző, Szilágyi Ákos költészetében ragadható meg leglátványosabban, ám az ő költészetük gesztusait Mesterházy bizonyos értelemben, hogy költészetének regiszterében szóljak, még überolja is. Mesterházy a folyamatosan beillesztett vendégszöveg-darabkáival, német-angol ki- vagy beszólásaival, számítógépes trükkök beidézésével mintha még tágabbra venné azt a nyelvi tartományt, melyet bejárni akar…”
(Margócsy István: A pátosz és a posztmodern / KÖNYVKRITIKA – Élet és Irodalom, L. évfolyam 49. szám, 2006. december 8.)
Mesterházy Balázs 