Kritika

Horner, Vasárnapi Hírek: Gyönki piramis a határon (2018. december 8-9.)

A 15 elbeszélésből összeálló novellaregény “a Tolna megyei Gyönköt varázsolja (fikcionalizálja) közérdeklődésűvé. És ahogy tesz, példaértékű és tanítani való -én legszívesebben rögtön bevonnám a középiskolai tananyagba. /…/ nagyfokú nyelvi precizitása, hosszú és sűrű mondatai, remek kis és nagy, magas- és mélyszerkezetei miatt is.Valamint, hogy a szerző ennyire ura a szétágazó és egybefonódó, több elbeszélő által elmesélt, érdekes (és önreflexív) textúrájú és motívumhálókkal egybefűzött történeteknek… olyan nyelvi formával és tartalommal rohanja meg és temeti maga alá az olvasót, hogy az élvezettel nyögdécsel élet és halál között lebegve, saját romjai alatt. /…/ E mestermunkára tényleg csak koccintani lehet.”

Tölgyesi Tibor: Mámor élettől, italtól (2018. november 13., programguru.hu)

https://programguru.hu/konyvajanlo/item/7923-mamor-elettol-italtol.html#.W-lmVTG6p1o

Szabó Csanád: Visszafelé születő történetek (2018. március 16., art7.hu)

http://art7.hu/irodalom/mesterhazy-balazs-soha-nem-latott-balnak-hangja/

Szarka Judit: Visszatérés bálnaháton (2017. december 14., konyves.blog.hu)

http://konyves.blog.hu/2017/12/14/visszateres_balnahaton?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Balogh Ernő: “Szívezés van” (2018. február 10., Népszava)

http://nepszava.hu/cikk/1152444

Margócsy István: A pátosz és a posztmodern

KÖNYVKRITIKA – Élet és Irodalom, L. évfolyam 49. szám, 2006. december 8.
Mesterházy Balázs: Szélen balzsam. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 72 oldal, 1500 Ft

Az elsőkötetes Mesterházy Balázs kitűnő kötete igen érdekes és tanulságos módon veti fel a hagyományos (?) líra és a posztmodern szövegfelfogás egyesítésének kérdését, pontosabban szólva: rendkívül meggyőzően és érzékletesen bizonyítja e kettősség egyesítésének lehetőségét. Ebben a kötetben patetikus, érzelmes, szívhez szóló dalok szólalnak meg, szinte “természetesen” mozgósítván a romantikus vagy késő modern líra teljes motívumkincsét és eszköztárát (csak példaként: egy megrendült alany énekel, állandóan a szívére mutogat, könnyeket és belehalást emleget, szerelemre és magányra hivatkozik stb.), s ugyanakkor ezeken a dalokon keresztül (vagy ezen dalok helyett?) rendre olyan szövegeket találunk, melyekben – a fent említett lírai hagyomány ismeretében – szinte semmi nincs rendben, semmi nincs a maga helyén (a versek két hasábban futnak, s az egyik mintegy kommentálja vagy kiegészíti vagy kétségbe vonja a másikat, idegen vagy idegenszerű nyelvi megnyilatkozások bukkannak fel, s a szavak és szintagmák folyamatosan átalakulva jelennek meg: mintha nyelvileg semmi állandóság nem lenne e megnyilatkozássorban). A lírai alapszituáció mintha látszólag még meg lenne őrizve (íme, a versek patetikusak), de ugyanakkor rögtön mintha már a legelső gesztusával is kifordulna: nem magát a pátoszt, hanem, mint halljuk, a “patetikát” követhetjük keresés- vagy szenvedéstörténetében: a darabokra tört nyelv magát a lírai alanyt aprítja, könyörtelenül és játékosan, fölényesen és szentimentálisan, miszlikbe – s ami előttünk a könyv egészében feltűnik, az nem más, mint ennek a megállíthatatlan “tördelésnek” végtelen és abbahagyhatatlan folyamata.

Impozáns példát nyújt erre a kötet egyik legravaszabb (s egyben legmegrázóbb) verse, az Énreteszek című hatstrófás költemény: ha szabad lenne ebből a versszövetből kiszakítani egy “központi” állítást, azt mondanám, mintha az a szép, régi, önmagát naivnak álcázó romantikus meggyőződés hallatszana ki belőle, miszerint a lírai spontaneitás az alany minden reflexiójával szemben immúnis (ahogy olvashatjuk: “az énre való visszakérdezés minden szituációja kilóg egy versből”) – csakhogy e vers igencsak bonyolult és rafinált játéka épp ennek az állításnak abszurditását és fenntarthatatlanságát mutatja fel (hiszen a vers hat strófája ugyanazon szöveget játssza el hatszor – minden egyes strófában más mondattördeléssel, más szintaktikai kapcsolások lehetőségét tüntetve ki, más hangsúlyok és értelmezések lehetőségét villantva fel); a hat változat (melyeknek végén, üres zárójellel jelölve, ott az alkalom a további folytatás nyitására is!) éppen az egymást kizáró állítási és értelmezési esélyek lehetőségét prezentálja. A vers egyes szavai is feldarabolhatók, egyes elemeikben is, darabjaik önállósulásában és újrarendezésében is sokértelműek – a líra itt, mikor az én affirmatív állításába fog, rögtön az én gonoszul szubverzív boncolását végzi, minek következtében magának a lírai alanynak élveboncolása sem lesz más, mint a megszólaló nyelvnek mint nyelvnek a radikális feltrancsírozása, hiszen, úgy látszik, más úgysem ragadható meg a líra alanyából, csak amit elmond; amit viszont hallunk, az nem más, mint töredékeknek állandóan újra- s újrarendeződő, állandóságot soha meg nem idéző, mondhatnánk, amőboid mozgást végző vagy idéző halmaza.

E kötet szerzője nemhiába írt néhány kiváló irodalomtörténeti tanulmányt a romantika költészetéről: nála mintha visszatérne az a hatalmas belső dinamika, amely kétszáz éve szétfeszítette a klasszicista líraiság kereteit – ebben a kötetben ugyanolyan szélsőségek feszülnek egymásnak, mint hajdanában, s e szélsőségek ugyanolyan kérlelhetetlen komolysággal és iróniával szemlélik önmagukat és egymást, mint régebbi, patetikusabb elődeik. Mesterházy iróniája igen vad pólusokat kísért meg vagy kerülget: lírai akarásában egyszerre játszik meghatározó szerepet a minden és a semmi; s ez a kettősség nála nem az alapállás alternálásban nyilvánul meg, hanem a mindenkori egymásmellettiségben. Mesterházy, mikor úgy ír verset a szívről, mint ha sms-t küldene, az “sms” betűjelébe beleláttatja a “semmi sem” jelentést, mikor “megsirató” felszólítást intéz versének megszólítottjához, csak annyit mond: “sírjál érettem nagyon jó mondatokat”; s kötetének zárómondatában (melynek egyébként ismét kommentatív szerepe van – mintha kívülről szólna bele a vers “fő” szövegébe…) ama nagyon kemény mondásig is eljut: “én csak öltem az ábécét”. Az egzisztenciális fenyegetésből és fenyegetettségből nyelvi játék lett – a nyelvvel való foglalkozás viszont akár gyilkosságot is megidézhet: a princípiumok egyszerre teljes fenségükben és játékos jelentéktelenségükben tűnnek fel, s amint kijátsszák és relativizálják egymás értékeit, rögtön, visszamenőleg, affirmatíve is hatnak. Mesterházy egészen bravúrosan viszi végig e szándékosan túlfeszített játékot változatos verseinek során – s ahogy e feszítettséget előállítja, nagyon nyers és eleven, nagyon tudatos és nagyon mesterkélt nyelvi érzékenységről tesz tanúbizonyságot.

Mesterházy sokoldalúan bánik a nyelvvel – mintha mesteremberként, szakmunkásként szerelgetné, boncolgatná szavait, darabjait külön-külön is megtisztogatván, s ugyanakkor mintha bűvészként zsonglőrözne is nyelvének darabjaival s egészével. Technikája, mely a nyelvi darabkák önállósításával s elmozdításával operál, költészetét, ha távolról is, rokonítja azzal a költői nyelvfelfogással, mely Tandori, Ferencz Győző, Szilágyi Ákos költészetében ragadható meg leglátványosabban, ám az ő költészetük gesztusait Mesterházy bizonyos értelemben, hogy költészetének regiszterében szóljak, még überolja is. Mesterházy a folyamatosan beillesztett vendégszöveg-darabkáival, német-angol ki- vagy beszólásaival, számítógépes trükkök beidézésével mintha még tágabbra venné azt a nyelvi tartományt, melyet bejárni akar – másrészt viszont az is igencsak figyelemreméltó, hogy míg e költők kissé aszketikus viszonyt teremtettek a maguk számára a közvetlen líraiságot megidéző hagyományt illetően (vagyis e hagyományhalmazt többé-kevésbé mellőzték), addig Mesterházy, nosztalgikusan komolyan vévén a szentimentális-romantikus alanyiság líráját, éppen a felülíró gesztussal tud jelentős újítással élni: nem kitörli e líraiságot, hanem más helyre és más pozícióba tolja át. S nyilván e nagyszabású gesztusával függ össze az is, hogy nála a dal műfaja is más hagyományszemléletben éled újjá: e kötet verseiben mintha a posztmodern rap zenéje és énekmondó-stílusa hangzanék fel: nemcsak úgy, mintha kemény, ritmikus, repetitív popzene kísérné e szövegeket, hanem elsősorban úgy, mintha maga a vers beszélője recitálná egy erősen tagolt, nem a nyelvi jelentés elsődlegességre bazírozó ritmikus szövegmondással verseit (“szintak-tik-takilag megy ez”; “szöveges a játszma” vagy: “betűzd ki a zajt”). Mesterházy legnagyobb bravúrja persze alighanem az, akármilyen különösen hangzik is ennyi bonyolultság említése után, hogy mindezt rendkívül elegánsan könnyed versekben tudja elmondani vagy leírni (“ahogy én ismétlem, úgy nem ismételi senki”) – s könyvének egészéről bízvást elmondható, javallólag, saját szavaival: “szó, csak az van, truváj”.