PENÉSZES ISTEN
Arató László:
Épülés vagy hasadás
In: Műút 2022/3
“Ott is mondatzáró pont van, ahova vessző dukálna. Ez egyszerre teszi drámaivá és lakonikussá a dikciót. Téreynek is tetszene. /…/ Az egész szövegre jellemző ez a direktség, a köntörfalazás hiánya. /…/ Csakhogy ezt a verses regényt épp ez a direktség, ez a faékegyszerűségű célirányosság teszi fergeteges olvasmánnyá.”
Kolozsi Orsolya
Lejárt szavatosságú transzcendencia
In: Tiszatáj 2022/Július-Augusztus
Kis idézet: „A versbetétek rendkívül kísérletezőek, igyekeznek felszámolni a nyelv alapvető struktúráit, elmennek addig a határig, amíg a nyelv még ismerős, de már egészen másként képes megszólalni és megszólítani, mint a közönséges, hétköznapi nyelvhasználat – irrealitásként mutatja a reálisat. Formabontó, gyakran játékos, megdöbbentő szövegek ezek, és sokszor egészen megrázóak […] A magas és populáris regiszterből vett kulturális utalások tömkelegét (a Kispál és a Borz dalszövegeitől Caspar David Friedrich-képig, Heideggertől Juhász Jácintig) felvonultató szöveg sok gondolkodnivalót ad, a normalitás és a periféria, a halál és az élet viszonya, a pszichés betegek stigmatizációja, a boldogság elérésének módjai mind hangsúlyosan felvetődő problémák, és a költészet mibenléte, működésmódja maga is középponti téma, de a legelevenebb mindezek közül talán a hit és Isten keresése. Üvöltő a hiány és visszatérő a kérdés, hogy hová tűnt ebből a világból az Isten, éppen most, amikor akkora szükség volna rá. Mesterházy Balázs legújabb, remek kötete pedig mintha azt állítaná, hogy magunkra hagyott minket, lejárt a szavatossága, megpenészedett, többé nem képes segíteni, biztos pontot vagy kiutat jelenteni. Egyedül maradtunk, minden hiába, húzza alá a borzalmasan pesszimista, mégis minden ízében letaglózó hatású kötet, melynek lényege a már idézett Krasznahorkai szavaival körülbelül így hangozna: „Nincs menekvés, Csulafülű.”
Dobos Barna
Dumpf Endre fejre ejtve
Igazi 5*, amit kaptam, a könyv Téreyvel szintezve! Mille grazie!
https://www.kortarsonline.hu/aktual/mesterhazy-balazs.html
Somi Éva
Burn out
In: SiópArt 2022/2 (78-83.)
Petneházi Erzsébet
Gúnyosan osonó isten
Pusztai Ilona
Szent, dilis, költőietlen költemény
https://www.prae.hu/article/12620-szent-dilis-koltoietlen-koltemeny/
Szabolcsi Viktória
A bolond, a zseni meg a hajszál
“Mesterházy Balázs ötödik könyve, a Penészes Isten egy verses regény, amely nem csak formáját tekintve rendhagyó, hanem nyelvezetében is. Egyszerre rehabilitációs napló, száraz szakzsargonban beidézett szabályzatokkal, napirenddel, pszichiátriai kórrajzokkal, csoportfoglalkozások és terápiás irányvonalak leírásával, és egyszerre krónikája egy elme pokoljárásának, magányának, istenkeresésének is. Mindeközben tanúi leszünk a nyelv fokozatos szétbomlásának és újjászületésének is, valahol az őrület és a költészet határmesgyéjén.
/…/
Végtére is, a magány, a gyötrődés és a kiútkeresés könyve ez. „És amikor azt hisszük, épp szabadulunk, / csak a lakatjainkat igazítjuk meg.” (Búcsú) Olykor kíméletlen és keserű, mégis megindítóan szép krónikája az elme sínylődésének.”
Szarka Judit
„Ősi, kihalhatatlan fajok”
https://www.es.hu/cikk/2021-11-26/szarka-judit/osi-kihalhatatlan-fajok.html
“A verses regény remek rímeléssel áramló sorai az intézet és e barátság mindennapjait beszélik el Andor haláláig és Pestifijjú skizofréniájának kiderüléséig, melynek manifesztuma az andoros nyelv átvétele lesz. Illetve: a szöveg úgy játszik az információ adagolásával és elbizonytalanításával, hogy lebegve tartja azt az értelmezési lehetőséget, mely szerint Andor soha nem is létezett másik személyként, hanem mindvégig a főhősben jelen lévő „valami sötét”, „üres hely” (182.) testet öltése ő, azt is mondhatnánk, hogy a főhősben rejlő művész mint Doppelgänger megjelenése. /…/
Mesterházy Balázs Penészes isten című verses regényét olvasva úgy tűnik, hogy a pályakezdés elméleti érdeklődése a művészi alkat rezonálásából eredt. A szépírói életmű költői és prózai szövegeinek ismeretében egyre inkább állíthatjuk, hogy annak a nagyszabású és autonóm alkotói gesztusnak tanúi lehetünk, amely a nagyság, a magány, a szív érzékenysége és a tragikus sors együttállásának romantikus szövegtestét eleveníti meg.”
Visy Beatrix
Az is bolond, aki poétává?
https://www.es.hu/cikk/2021-11-26/visy-beatrix/az-is-bolond-aki-poetava.html
Ritka, hogy egy paratextus, egy ajánló a hátsó borítón egyben kritika vagy recenzió is egyben:
Margócsy István ajánlója:
RANDOM
Élet és Irodalom, 2020. 02. 21.:
https://www.es.hu/cikk/2020-02-21/szarka-judit/eletvagyhalal.html
GESZTENYE PLACC
Kolozsi Orsolya: Napok és másnapok (in: Tiszatáj – 2020. január)
“A kamaszkor és az egyetemi évek napjai és másnapjai elevenednek meg, klasszikus, nagy lerészegedések anekdotikus elbeszéléseivel szórakoztatva az olvasót: az Üllői út aszfaltján rendezett úszóverseny, a Hold közös megugatása, a nyakban cipelt pacal, a kisfröccsök, az unikumok folyományaként egybecsúszó napok emlékfoszlányai, a másnapok melankóliájával, a részeg és józanodó bölcselkedésekkel megspékelve. Mesterházy mindehhez egy olyan nyelvet használ, mely amellett, hogy élvezetes, sok esetben kifejezetten vicces, képes nagyobb távlatokat nyitni, megmutatni a hétköznapok tragikumát, a sorsok és életek elakadását, félrecsúszását. Az anekdotikus részeket nagyon jó ütemben és arányérzékkel képes megakasztani egy-egy szívszorító kipillantás erejéig: „(…) és az jutott eszembe, hogy nem lett rendkívüli az élet, hogy ugyanolyan lett, elmaradt az emelkedés, és most már ez az, amim lett, lassan túl is vagyok rajta.” (Szegénykrisztus, avagy Kardos visszafordul) Sok réteg épül itt egymásra, sokféle hangulat keveredik össze, melyből jó értelemben vett feszültség keletkezik, egyik pillanatban repülni tudnánk az élet könnyedségét és nagyszerűségét látva, hogy
a következő pillanatban a gyomrunkba rúgjon az éppen aktuális elbeszélő.”
Szántai Márk: Az elbeszélés nehézségei (in: Jelenkor – 2019. július-augusztus)
L. Varga Péter: Ex Libris (in: Élet és Irodalom)
https://www.es.hu/cikk/2019-05-03/l-varga-peter/ex-libris.html
Szarka Judit: Ex Libris (in: Élet és Irodalom)
https://www.es.hu/cikk/2019-02-08/szarka-judit/ex-libris.html
Károlyi Csaba: “Igyekszünk megfeledkezni” (in: Élet és Irodalom)
https://www.es.hu/cikk/2019-02-01/karolyi-csaba/igyekszunk-megfeledkezni.html
Tompos Ádám: Falvakon átkígyózó mondatok (in: Magyar Hang; 2019. március 9.)
Szalay Zoltán: Mámorpróza (kritika a dunszt.sk oldalon)
Szilágyi Szilvia: „a Törzsfőnök, Minta, Villanypásztor, Arany Példatár, Kvóvadis és Kárpediem” (Mesterházy Balázs: Gesztenye placc, Budapest, Kalligram, 2018.)
http://www.szifonline.hu/?cikk_ID=1113
Idézet a kritikából:
“Mesterházy a novellaregénye elején még madártávlatból kalauzol végig az idegsejtszerű falu főbb csomópontjain, magaslati kocsmatúrára invitál, hogy aztán a világában már otthonosan mozgó olvasót az olykor abszurd, máskor megejtően hétköznapi események talajához szögezze. Az egyes fejezetek a kocsmák között futkosó mérgezett egerek, tanárok, diákok, a helyi különcök karakterét mélyítik el, így válik a regény egy szórakoztató, anekdotákból építkező szociográfiává, helyzet- és hangulatjelentéssé, generációs regénnyé.
A posztmodern építkezésű, palimpszeszt-jellegű regény fejezetei akár különálló novellákként is ízlelgethetőek, a mű cizellált, többszörösen összetett, bravúros mondatszerkezetei, gazdag, kulturális utalásrendszere, nyugalmas, kedélyes hangulati világa egy ráérős olvasásmódra készteti a befogadókat, a visszatérő figurák, a már jól ismert helyszínek és a végtelenségig ismételt történetek pedig tovább erősítik a mű novellafüzér jellegét. Nekem mégis a maga teljességében, regényként olvasva válik izgalmassá a mű, ahogyan a történetfoszlányok összeérnek és rezonálnak egymással, vagy önreflexív módon épp arról tanúskodnak, hogy az emlékezés esetlegessége, a különböző narrátori pozíciók hogyan írják felül az elbeszélt történetet.”
Horner, Vasárnapi Hírek: Gyönki piramis a határon (2018. december 8-9.)
A 15 elbeszélésből összeálló novellaregény “a Tolna megyei Gyönköt varázsolja (fikcionalizálja) közérdeklődésűvé. És ahogy tesz, példaértékű és tanítani való -én legszívesebben rögtön bevonnám a középiskolai tananyagba. /…/ nagyfokú nyelvi precizitása, hosszú és sűrű mondatai, remek kis és nagy, magas- és mélyszerkezetei miatt is.Valamint, hogy a szerző ennyire ura a szétágazó és egybefonódó, több elbeszélő által elmesélt, érdekes (és önreflexív) textúrájú és motívumhálókkal egybefűzött történeteknek… olyan nyelvi formával és tartalommal rohanja meg és temeti maga alá az olvasót, hogy az élvezettel nyögdécsel élet és halál között lebegve, saját romjai alatt. /…/ E mestermunkára tényleg csak koccintani lehet.”
Tölgyesi Tibor: Mámor élettől, italtól (2018. november 13., programguru.hu)
https://programguru.hu/konyvajanlo/item/7923-mamor-elettol-italtol.html#.W-lmVTG6p1o
SOHA NEM LÁTOTT BÁLNÁK HANGJA
Visy Beatrix: Én lázárok, te lázársz, ő lázár (2019. március 14-15. Élet és Irodalom)
https://www.es.hu/cikk/2019-03-14/visy-beatrix/en-lazarok-te-lazarsz-o-lazar.html
Szabó Csanád: Visszafelé születő történetek (2018. március 16., art7.hu)
Szarka Judit: Visszatérés bálnaháton (2017. december 14., konyves.blog.hu)
Balogh Ernő: “Szívezés van” (2018. február 10., Népszava)
http://nepszava.hu/cikk/1152444
SZÉLEN BALZSAM
Margócsy István: A pátosz és a posztmodern
KÖNYVKRITIKA – Élet és Irodalom, L. évfolyam 49. szám, 2006. december 8.
Mesterházy Balázs: Szélen balzsam. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. 72 oldal, 1500 Ft
Az elsőkötetes Mesterházy Balázs kitűnő kötete igen érdekes és tanulságos módon veti fel a hagyományos (?) líra és a posztmodern szövegfelfogás egyesítésének kérdését, pontosabban szólva: rendkívül meggyőzően és érzékletesen bizonyítja e kettősség egyesítésének lehetőségét. Ebben a kötetben patetikus, érzelmes, szívhez szóló dalok szólalnak meg, szinte “természetesen” mozgósítván a romantikus vagy késő modern líra teljes motívumkincsét és eszköztárát (csak példaként: egy megrendült alany énekel, állandóan a szívére mutogat, könnyeket és belehalást emleget, szerelemre és magányra hivatkozik stb.), s ugyanakkor ezeken a dalokon keresztül (vagy ezen dalok helyett?) rendre olyan szövegeket találunk, melyekben – a fent említett lírai hagyomány ismeretében – szinte semmi nincs rendben, semmi nincs a maga helyén (a versek két hasábban futnak, s az egyik mintegy kommentálja vagy kiegészíti vagy kétségbe vonja a másikat, idegen vagy idegenszerű nyelvi megnyilatkozások bukkannak fel, s a szavak és szintagmák folyamatosan átalakulva jelennek meg: mintha nyelvileg semmi állandóság nem lenne e megnyilatkozássorban). A lírai alapszituáció mintha látszólag még meg lenne őrizve (íme, a versek patetikusak), de ugyanakkor rögtön mintha már a legelső gesztusával is kifordulna: nem magát a pátoszt, hanem, mint halljuk, a “patetikát” követhetjük keresés- vagy szenvedéstörténetében: a darabokra tört nyelv magát a lírai alanyt aprítja, könyörtelenül és játékosan, fölényesen és szentimentálisan, miszlikbe – s ami előttünk a könyv egészében feltűnik, az nem más, mint ennek a megállíthatatlan “tördelésnek” végtelen és abbahagyhatatlan folyamata.
Impozáns példát nyújt erre a kötet egyik legravaszabb (s egyben legmegrázóbb) verse, az Énreteszek című hatstrófás költemény: ha szabad lenne ebből a versszövetből kiszakítani egy “központi” állítást, azt mondanám, mintha az a szép, régi, önmagát naivnak álcázó romantikus meggyőződés hallatszana ki belőle, miszerint a lírai spontaneitás az alany minden reflexiójával szemben immúnis (ahogy olvashatjuk: “az énre való visszakérdezés minden szituációja kilóg egy versből”) – csakhogy e vers igencsak bonyolult és rafinált játéka épp ennek az állításnak abszurditását és fenntarthatatlanságát mutatja fel (hiszen a vers hat strófája ugyanazon szöveget játssza el hatszor – minden egyes strófában más mondattördeléssel, más szintaktikai kapcsolások lehetőségét tüntetve ki, más hangsúlyok és értelmezések lehetőségét villantva fel); a hat változat (melyeknek végén, üres zárójellel jelölve, ott az alkalom a további folytatás nyitására is!) éppen az egymást kizáró állítási és értelmezési esélyek lehetőségét prezentálja. A vers egyes szavai is feldarabolhatók, egyes elemeikben is, darabjaik önállósulásában és újrarendezésében is sokértelműek – a líra itt, mikor az én affirmatív állításába fog, rögtön az én gonoszul szubverzív boncolását végzi, minek következtében magának a lírai alanynak élveboncolása sem lesz más, mint a megszólaló nyelvnek mint nyelvnek a radikális feltrancsírozása, hiszen, úgy látszik, más úgysem ragadható meg a líra alanyából, csak amit elmond; amit viszont hallunk, az nem más, mint töredékeknek állandóan újra- s újrarendeződő, állandóságot soha meg nem idéző, mondhatnánk, amőboid mozgást végző vagy idéző halmaza.
E kötet szerzője nemhiába írt néhány kiváló irodalomtörténeti tanulmányt a romantika költészetéről: nála mintha visszatérne az a hatalmas belső dinamika, amely kétszáz éve szétfeszítette a klasszicista líraiság kereteit – ebben a kötetben ugyanolyan szélsőségek feszülnek egymásnak, mint hajdanában, s e szélsőségek ugyanolyan kérlelhetetlen komolysággal és iróniával szemlélik önmagukat és egymást, mint régebbi, patetikusabb elődeik. Mesterházy iróniája igen vad pólusokat kísért meg vagy kerülget: lírai akarásában egyszerre játszik meghatározó szerepet a minden és a semmi; s ez a kettősség nála nem az alapállás alternálásban nyilvánul meg, hanem a mindenkori egymásmellettiségben. Mesterházy, mikor úgy ír verset a szívről, mint ha sms-t küldene, az “sms” betűjelébe beleláttatja a “semmi sem” jelentést, mikor “megsirató” felszólítást intéz versének megszólítottjához, csak annyit mond: “sírjál érettem nagyon jó mondatokat”; s kötetének zárómondatában (melynek egyébként ismét kommentatív szerepe van – mintha kívülről szólna bele a vers “fő” szövegébe…) ama nagyon kemény mondásig is eljut: “én csak öltem az ábécét”. Az egzisztenciális fenyegetésből és fenyegetettségből nyelvi játék lett – a nyelvvel való foglalkozás viszont akár gyilkosságot is megidézhet: a princípiumok egyszerre teljes fenségükben és játékos jelentéktelenségükben tűnnek fel, s amint kijátsszák és relativizálják egymás értékeit, rögtön, visszamenőleg, affirmatíve is hatnak. Mesterházy egészen bravúrosan viszi végig e szándékosan túlfeszített játékot változatos verseinek során – s ahogy e feszítettséget előállítja, nagyon nyers és eleven, nagyon tudatos és nagyon mesterkélt nyelvi érzékenységről tesz tanúbizonyságot.
Mesterházy sokoldalúan bánik a nyelvvel – mintha mesteremberként, szakmunkásként szerelgetné, boncolgatná szavait, darabjait külön-külön is megtisztogatván, s ugyanakkor mintha bűvészként zsonglőrözne is nyelvének darabjaival s egészével. Technikája, mely a nyelvi darabkák önállósításával s elmozdításával operál, költészetét, ha távolról is, rokonítja azzal a költői nyelvfelfogással, mely Tandori, Ferencz Győző, Szilágyi Ákos költészetében ragadható meg leglátványosabban, ám az ő költészetük gesztusait Mesterházy bizonyos értelemben, hogy költészetének regiszterében szóljak, még überolja is. Mesterházy a folyamatosan beillesztett vendégszöveg-darabkáival, német-angol ki- vagy beszólásaival, számítógépes trükkök beidézésével mintha még tágabbra venné azt a nyelvi tartományt, melyet bejárni akar – másrészt viszont az is igencsak figyelemreméltó, hogy míg e költők kissé aszketikus viszonyt teremtettek a maguk számára a közvetlen líraiságot megidéző hagyományt illetően (vagyis e hagyományhalmazt többé-kevésbé mellőzték), addig Mesterházy, nosztalgikusan komolyan vévén a szentimentális-romantikus alanyiság líráját, éppen a felülíró gesztussal tud jelentős újítással élni: nem kitörli e líraiságot, hanem más helyre és más pozícióba tolja át. S nyilván e nagyszabású gesztusával függ össze az is, hogy nála a dal műfaja is más hagyományszemléletben éled újjá: e kötet verseiben mintha a posztmodern rap zenéje és énekmondó-stílusa hangzanék fel: nemcsak úgy, mintha kemény, ritmikus, repetitív popzene kísérné e szövegeket, hanem elsősorban úgy, mintha maga a vers beszélője recitálná egy erősen tagolt, nem a nyelvi jelentés elsődlegességre bazírozó ritmikus szövegmondással verseit (“szintak-tik-takilag megy ez”; “szöveges a játszma” vagy: “betűzd ki a zajt”). Mesterházy legnagyobb bravúrja persze alighanem az, akármilyen különösen hangzik is ennyi bonyolultság említése után, hogy mindezt rendkívül elegánsan könnyed versekben tudja elmondani vagy leírni (“ahogy én ismétlem, úgy nem ismételi senki”) – s könyvének egészéről bízvást elmondható, javallólag, saját szavaival: “szó, csak az van, truváj”.
Mesterházy Balázs 